Nemrég mutattuk be Kosztolányi és Karinthy korának, a két háború közötti időszak női divatját: a forradalmi változásokat hozó évek hatására a nők öltözködése gyökeres változáson ment keresztül. De vajon mit vettek magukra a férfiak? Cikkünkből kiderül.

„A »négyhengeres rendszer«, ahogy Capilláriában hívják, e megszégyenítő fegyencuniformis, ez a bűnbánó szerzeteseknek való, ruhának csúfolt mértani idom, ez a fekete kályhacső, amibe Metternich korszaka fejestül-végtagostul, szőröstül-bőröstül belegyömöszölte a kultúra remekét, a modern férfit, az életfogytiglani nemtelenségre ítélt kizárólagos Embert, hogy aztán elszörnyedve a látványtól, teljes joggal »csúnyábbik nem«-nek nevezze azt, akit így elcsúfított (soha azelőtt eszébe nem jutott volna józan szemnek egy nemet csúnyábbnak látni, mint a másikat!) – ez a rabszolgadivat, aminek gazdasági okát a szociológus, ha akarja, keresheti abban, hogy a férfi öltöztette a nőt, de a férfit senki se öltöztette, több mint száz éve termeli, kultúra és élet kölcsönhatásában, a férfi és nő közti viszonyról szóló téveszmék és rögeszmék és elméleti szörnyszülöttek fogalomzavarát.”

Így mérgelődik Karinthy Frigyes

Címszavak a nagy enciklopédiához című művében, 1925-ben.

Karinthy és a divat? Az Így írtok ti szerzője mint a férfi öltözködési egyenjogúság szószólója? Bizony, nagyon úgy tűnik. És nem is áll meg itt.

„Nem kell az állati élettel való megszégyenítő összehasonlításhoz folyamodni azért, hogy a férfipompa, a színek és formák gazdagságával való hímnemű csábítás természetes jogát bizonyítsuk –  az ember története bőven igazolja, időben és térben, milyen erőszakolt és nevetséges az a felfogás, hogy a divat eszközei, szép színek és vonzó kelmék és változatos formák érzéki hatásokra, szemnek és fülnek, sőt orrnak beállított külsőség, csak a férficsábításra való női test kellékei – hogy a férfi, a maga nemében, nem ugyanolyan természetű vonzóerő a nő számára, mint a nő a férfi számára –, hogy a nő a test, a férfi pedig a lélek, hogy a nő a mágnes, a férfi a nyersvas, a nő a nap, a férfi a bolygó – holott ikercsillagok ők, egymás körül keringenek, egyformán vonzódnak egymáshoz, tehát egyformán kell vonzaniok egymást.”

Az író aztán örömmel állapítja meg: úgy tűnik, végre eljött az ideje, hogy

a „divat” szót hallva ne automatikusan csak a nők jussanak eszünkbe.

„Korunk biztató jeleket mutat, hogy a férfidivat elnyomásának ez a hosszú korszaka vége felé jár Európában. A háború, a katonaviselet, mely annyit máris elért, hogy kettétörte a kályhacsövet, felszabadítva az emberi test két természetes választóvonalát, derekat és térdet: az a széles kör, amiben az általános védkötelezettség terjesztette ezt a ruhalehetőséget, talán előkészíti a férfiruha forradalmát.”

Fotó: Fortepan/Weygand Tibor, 1928

Az első világháború a békeidők férfieszményét, a gentlemaneket is elsodorta, de idővel a férfiak is újra magukra találtak. Bár ez az időszak egyértelműen a női divat forradalmáról szólt, a másik nem viseletei is átalakultak némiképp. A közép- és felsőosztálybeli uraságok számára megint mérvadó lett London, de a Vígszínház színészei, például Csortos Gyula, ugyancsak mintával szolgáltak.

Újra fontos lett a jól öltözöttség,

a gardróbokba visszatértek az öltönyök, a hozzá illő mandzsettagombok, mintás zoknik és díszzsebkendők, elegáns bőrcipők, finom pizsamák és köntösök.

A hétköznapi ruhákat továbbra is a praktikum és a visszafogottság jellemezte, de az új minták, a kockás, a csíkos, Eszterházy-kockás és a halszálkamintás szövetek izgalmassá tették a ruhákat. Az utcai és a hivatali viselet a magasan záródó zakóval viselt öltöny volt, a mellényt napközben a kötött pulóverek váltották fel, de sokan hordtak kardigánt is. Idővel divatba jött az oxfordi diákok flanelnadrágja, aminek derekát magasra emelték, és a nadrágok hajtókát kaptak.

A divatforradalomnak köszönhetően a ruhák vonalvezetése és színe semmit nem árult el arról, hogy viselője melyik társadalmi osztályba tartozott, erre csak az anyag minőségéből lehetett következtetni.

Kedvelt sportruházat volt a férfiak körében a rávarrt zsebekkel és rásteppelt övvel ellátott Norfolk-zakó és a térd alá érő golfnadrág.

Felöltőkabátként még mindig divatos volt a karcsúsított paletot (kétsoros, elegáns kabát) és az egyenes vonalú ulster (sportos, kétsoros posztókabát) is, de sokan a lazább trencskót (a kifejezés az angol trenchcoatból, az úgynevezett lövészárok-kabátból ered), vagyis a ballonkabátot és az esőkabátot sem vetették meg.

Fotó: Fortepan/Baráth Endre

Ünnepi alkalmakra, vacsorához, táncestre és klubba a férfiak szmokingot vettek, a bálokban frakkban jelentek meg, ehhez hófehér pikémellény, csokornyakkendő és csillogó lakkcipő dukált. Persze volt, aki frakk helyett inkább díszmagyart választott, de ebben az időben szalonképes volt a katonai társasági egyenruha is.

A harmincas években a társasági élet egyik fontos színtere volt a nagy májusi lóverseny, melyen az uraknak zsakettben, galambszürke nadrággal illett megjelennie. Ráadásul a kor férfi divatdiktátora, Mangold Béla Kolos szerint ez a viselet volt ajánlott „audienciára, diplomáciai gyűlésre, délelőtti látogatásra, 6 óra előtti ebédre, gardenpartyra” is.

Minden tehetős férfi Mangold Béla Kolos öltözködési tanácsát követte,

a divatkirály öltözékekről és etikettről szóló írásait rendszeresen közölte a Társaság, a Budapesti Hírlap, a Pesti Napló, a Magyar Nemzet, az Esti Újság, A Hét, a Színházi Élet, az Autó, de Mangold saját negyedévi magazint is szerkesztett Férfi divat címmel.

Mindenféle hasznos tanáccsal ellátta férfitársait: a Színházi Élet 1921/40-es számában például táblázatba foglalta, pontosan mit kell viselnie az elegáns férfinak különböző alkalmakkor. Matinéra ugyanis csak sávos nadrágban illett érkezni, míg a színház földszintjén zsakettben, a páholyban pedig kizárólag frakkban lehetett helyet foglalni, vadászestélyen vagy politikai banketten a szmoking mellé pedig szürke glacé vagy fehér vászonkesztyű passzolt.

címlapfotó: Fortepan/1924