„Legtöbbet persze a nők álmodják” – Szindbád, az álmok hajósa

Krúdy Gyula talán legismertebb figurája Szindbád, az Ezeregyéjszaka egyik hőséről elnevezett hajós, aki az író számos történetében felbukkan, először 1911-ben, a Szindbád ifjúsága című kötet novelláiban. Nagy természetű, mélabúra hajlamos, nő- és életimádó bölcs, akiben nem nehéz felfedezni a szerző alteregóját.

„A hajós életéből következnek itt történetek, amelyeket fiatal nők és ifjak itt-ott tán hitetlenkedve olvasnak. Ó, majd megismernek ők is mindeneket; csodákat, amelyeknek létezéséről fogalmuk sincsen a fiatalkorban; a nők kimondhatatlan jóságát, midőn az ágy szélén üldögélve hosszú hajukat fésülik, és oly szent szerelemmel, megadással szólnak a férfiúhoz, hogy élete végéig biztonságban érezheti magát; és nők gazságát, midőn csak ökölbe lehet szorítani a kezet, megfenni a kést, a kardokat, felporozni a pisztolyt, vérrel áldozni, vérbeborult szemmel felébredni, és jajgatva, kezet, párnát harapdálva elaludni…” Ezekkel a szavakkal kezdődik Krúdy Gyula 1911-ben megjelent, Szindbád ifjúsága című kötete.

Cseppben a tenger, töredékben az egész: a valaha volt egyik legnagyobb magyar író ebben a néhány sorban eszköztára jelentős részét felvonultatja. Nosztalgikus alaphang, emberismeretet mutató, mástól talán bombasztikusnak ható, de Krúdynál édesen zengő szavak, a mese – sőt: Mese – ígérete.

És meséből nincs hiány. Krúdy már tizennégy évesen, első írása megjelenésekor úgy mesélt, mint kortársai közül kevesen, ekkorra, az 1910-es évek elejére pedig, irodalmi „aggastyánként” (még most is csak 33 éves, ellenben legalább 1500, de feltehetően még több megjelent íráson van túl) tényleg olyan hangon szólal meg, mint az idős történetmesélők, akiknek ízes előadásmódja a fiatalokat és az öregebbeket is bármikor képes magával ragadni.

„Stambuli Szindbád”, így nevezi kezdetben hősét Krúdy, noha az Ezeregyéjszaka Szindbádja az eredeti történet szerint nemigen fordulhatott meg Isztambulban. De fölösleges is itt (irodalom)történeti hűséget keresni: Krúdy saját Szindbádja később még ennyire sem kötődik névadójához, a figura önállósodik, a lényeg a bolyongó, a világot – esetünkben az Osztrák-Magyar Monarchia kis és nagyobb városait – járó, régvolt emlékeit felidéző és kutató férfi alakja.

Krúdy gyönyörű, költői és édesbús történeteiért rajongott a szakma és a közönség is. Előbbi – tehát az írótársak, kritikusok – már jószerével a pályakezdéstől felismerték az író nem mindennapi kvalitásait. Bezeczky Gábor írja Siker és népszerűség: a legenda kezdete című tanulmányában: „Ha a Krúdy-művek láncolatának befogadástörténetét vizsgáljuk, azt találjuk, hogy a szakmai siker – a pályatársak, vagyis az írók elismerő véleménye – évekkel megelőzte a Szindbád ifjúsága megjelenését. Mások mellett Kosztolányinak sem kellett 1911-ig várnia, hogy Krúdyban felfedezze a kortárs magyar próza kiemelkedő alakját. Krúdy műveinek korai kritikáiból az is kiderül, hogy az írót már egy évtizeddel a Szindbád ifjúsága előtt is népszerűnek tartották.”

A közönség ugyanakkor, írja Bezeczky, valójában a Szindbád ifjúsága után fedezte fel magának igazán a szerzőt. Nem mintha korábban ne lett volna ismert – ám ekkor vált, mint az irodalomtudós fogalmaz, divatos íróvá.

„Ha a 20. század egyik legnagyobb magyar prózaírójáról van szó, az ember hajlamos azt gondolni, hogy nincs az a foka a népszerűségnek, amelyet indokolatlannak kellene tartani – írja Bezeczky. – Némi megfontolás után azonban beláthatjuk, hogy Krúdy néhány éves divatosságának az okát nem az olvasóközönség kifinomult ízlésében kell keresni. A Krúdy iránt megnyilvánuló, rajongásig terjedő érdeklődés nem elsősorban az írásművészetére, hanem a személyére irányult – még akkor is, ha ehhez szükség volt arra a fedezetre, amelyet a művei teremtettek meg, és arra az elismertségre, amelyet alkotásainak kritikáiból olvashatunk ki.

Talán az sem egészen mellékes ebből a szempontból, hogy a Szindbád ifjúságának a megjelenése szinte teljesen egybeesett Krúdy egyik leghíresebb párbajával, amelyet Sztojánovits Viktor huszárkapitány ellen vívott meg sikerrel, s melyről a napilapok viszonylag nagy terjedelemben számoltak be, óhatatlan hírverést keltve azáltal az éppen megjelenő könyv számára. »Befutott író, és férfi a talpán« – talán valami ilyesmi indíthatta el a rajongást, melyhez hasonló ma leginkább filmcsillagok iránt nyilvánulhat meg.”

A nagyjából 7-8 évig tartó divatosság aztán lecsengett, és amikor végleg elmúlt, mint Bezeczky írja, „Krúdyt az olyan, egykor híres emberek közé sorolták, akik a siker visszatérése érdekében mániákusan ismétlik hajdani önmagukat”.

Ha így volt is, alighanem szép számmal akadnak írók a világon, akik kiegyeznének az efféle legendává válással. Krúdy Szindbáddal olyan irodalmi alakot teremtett, akinek történeteit máig olvassuk, aki megihlette a magyar filmtörténet egyik legjobb filmjét rendező Huszárik Zoltánt, és akinek kalandjait maga Márai Sándor „fejezte be” Szindbád hazamegy című művében (a mű Mácsai Pál hangján hangoskönyvként is csodálatos).

Krúdy összetéveszthetetlen stílusa ma is elbűvölő. Például itt: „Mégis, mit szeretett Szindbád? Szerette a nők lábát s a hófúvásos időjárást. A vidéki tánciskolát és a kis vendégfogadót, ahol ismeretlenül üldögélt, és a fogadósnénak szöktetést ígért. Az őszi liget vérfoltos faleveleit és az elhagyott szélmalmokat, ahol majd egyszer meggyilkolja azt a nőt, kit legjobban szeretett. A melankolikus kocsiutat, hegyek között, és a vándorcirkusz-társaság lovarművésznőjének mosolyát, amelyet az elküldött virágcsokrokért kapott.” Vagy itt:

„Mindenki álmodik. Csak az a különbség az álmodók között, hogy egyik ember sokáig magában hordja álmát, amíg a másik nyomban elfelejti: elfújta a hajnali szellő, mint a viráglevelet. Legtöbbet persze a nők álmodják.

A nők között ritka az olyan, aki álmát nyomban felébredés után elfelejtené. Nyitott szemmel is utánanéz az álom tovaszálldosó lepkéjének, amely néha olyan igénytelen, mint egy káposztalepke, máskor pedig nyugtalanító, mint akár a nők hajába akadt halálfejes pillangó.”

Hogy is írta Kosztolányi Dezső Krúdyról 1907-ben, A Hét című lapban? „Budán a Vízivárosban van nekem egy titkos szerelmem, egy kis utca, s abban egy biedermeier korból ott felejtett házacska (…) A múlt illatos terhét érzem a szívemen, ha itt járok, s – nem tehetek róla – ugyanez az érzés fojtogat, ha Krúdy Gyula illatos, finom, álmokból és párából szőtt novelláit olvasom. Mintha ódon, drága poharak csendülését hallanám, mintha vagyont érő selyemcsipkék, ábrándok aranyos pókhálószálai ragyognának szemembe halvány, áttetsző aranyködben…”

Illatos, finom, álmokból és párából szőtt szövegek: Krúdy Gyula bő száz évvel az első Szindbád-történetek megjelenése után is elsőrangú irodalmi csemege.

---

Még több cikk a témában