Gyanítom, hozzám hasonlóan másoknak is ismerősen cseng Joris Hoefnagel neve. Aki esetleg mégsem ismerné, annak elárulom, hogy ő az a flamand festő, aki a 16. század végén bejárta a korabeli Magyarország jelentős részét – beleértve a törökök által megszállt területeket is –, és metszeteket, valamint miniatúrákat készített a városokról és a várakról. Mégpedig viszonylag pontosakat, azaz nem olyanokat, amelyek köszönőviszonyban sincsenek a valósággal, és mondjuk hegyeket jeleznek ott is, ahol igazából nincsenek, ékes tanúbizonyságát adva annak, hogy az alkotó a közelében sem volt az ábrázolt helynek. Hoefnagel mester ténylegesen járt a megfestett helyszíneken, metszetein ma is felismerhető épületek szerepelnek, mára esetleg már elterelt folyókkal és patakokkal, betemetett várárkokkal, valamint a korszak jellegzetes emberalakjaival, mindezzel erős támpontokat nyújtva a mai történettudománynak. Nem véletlen, hogy Joris Hoefnagel nevével gyakran találkozhatunk (igen, most már tudom, nekem is onnan volt ismerős) a török kori Magyarországgal foglalkozó történelemkönyvekben és tankönyvekben is.
Nem mellesleg pedig Jeroen Olyslaegers Vadasszony című könyvében. A színművei és újságcikkei révén is hírnevet szerzett flamand író második magyarul is olvasható regénye olyan, akár egy megelevenedett Bruegel-festmény. Nem csupán azért, mert ugyanabban a korban és javarészt azokon a helyszíneken játszódik, amelyek a 16. századi németalföldi mester képeiről is ismerősek. Hanem azért is, mert tablószerűen átfogó, mégis részletekbe menően aprólékos ábrázolásmóddal, hol mélységes humánumról tanúskodó,
hol szatírába forduló, alapvetően döbbenetesen valósághű, ugyanakkor a realizmus helyenkénti meghaladásától sem ódzkodó hangnemben és cselekményvezetésben tárja elénk a kora újkori Németalföldet.
Vagyis azt a világot és miliőt, amely akkor éppen korszakos változás küszöbére érkezett. Az északi tartományok arra készültek, hogy lerázzák magukról a spanyol uralmat, megalkotva ezzel a rövid időn belül lényegében a semmiből világhatalommá növekvő Hollandiát, miközben a részben a mai Belgium területére eső történelmi Flandria megmaradt Habsburg-fennhatóság alatt (igaz, a spanyolokat később az osztrákok váltották). Ez a forrongó, sűrűn változó, zaklatott állapot természetesen az egyénekre is jócskán kihatott. A regény egyes szám első személyben elbeszélő főszereplője, Beer például délről északra, Antwerpenből Amszterdamba költözik, közben azonban nem adja fel a szakmáját, mindkét városban fogadót üzemeltet, előbbiben Angyal, utóbbiban Vadember néven.
Az Antwerpenben történtekre több év távlatából, Amszterdamból tekint vissza, elbeszélése így egyszerre monológ és visszaemlékezés, hiszen nem csupán a múltbéli eseményeket, hanem az azok során szerzett tapasztalatait is megosztja reménybeli olvasóival. Ezek a tapasztalatok pedig leginkább kiábrándultságról és csalódottságról árulkodnak. Beer Amszterdamban leszámol az illúziókkal és ideákkal. Leginkább meg a barátsággal, mivel szerinte annak „csak árulás a vége”. Ahogyan keserűen fogalmaz: „Barátság volt, ami elárult, és a keservit neki, én is árulója voltam annak a barátságnak.”
Persze Beer kiábrándultsága akár meg is okolható életének szerencsétlen fordulataival, ami mindjárt a regény kezdetekor tragédiák sorába torkollik: a fogadós egymást követően három feleségét veszti el gyerekszülésben, akik után csupán a félárva, vadember külsejű fia, Ward marad életben. Beer részben miatta is ölt rendszeresen vademberálarcot a tavaszköszöntő ünnepek során.
A regény utolsó harmadában pedig színre lép az északi tájakról idehurcolt vadasszony és lánya, és onnét válik a szöveg is cselekményesebbé. Ami korántsem jelenti azt, hogy addig is unatkoznánk.
Bruegelt nemcsak azért lehet és kell a regény kapcsán megemlíteni, mert Olyslaegers hozzá hasonlóan monumentális képet fest a korról és a környezetről, beleértve Antwerpenen és Amszterdamon kívül a teljes Németalföldet, sőt a keresett északnyugati átjáró, avagy éppenséggel a törökök emlegetésével az azon túli világot is. Hanem azért is, mert maga a neves festő is ott van a regény figurái között, mi több, vadembert pingál Beer fogadójának falára. De ugyancsak többször megjelenik Hoefnagel mester, aki mellett fölbukkan egy másik magyar szál is, konkrétan egy magyar szereplő, Sambucus, akiben a filológus Zsámboky (más írásmódban: Sámboki) Jánost ismerhetjük fel, és akinek a fogadóban tárolt könyvei miatt Beernek a hatóságokkal is meggyűlik a baja. Az őket képviselő Jan Grauwels ugyancsak valós személy volt, nem csupán a protestánsokat üldözte, hanem a könyveket és az azokból kitörni akaró eszméket is.
De ott van Beer fogadóbeli vendégei között John Dee is, a neves angol filozófus és okkultista, akit a történetírók a hermetikus reneszánsz egyik fontos figurájaként és a rózsakeresztes felvilágosodásként ismert korszak előfutáraként tartanak számon. Utóbbi kapcsán meg kell említenünk a leginkább Családként emlegetett titkos társaságot, ezt a hermetikus-spirituális testvériséget, amellyel Beer főként Abram Ortelius, a később ugyancsak világhírűvé vált geográfus révén kerül kapcsolatba. Közben számtalan eseménynek lehetünk a fogadós elbeszélései nyomán szemtanúi.
Antwerpent a vallási villongásokon túl éhínség sújtja, később – erről Beer már Amszterdamban értesül – a spanyolok valóságos őrjöngést, véres tombolást rendeznek a Schelde partján, a város falai között. A szokásos tavaszköszöntő ünnep résztvevői mellett megjelennek a máig rejtélyes táncőrületjárvány elszenvedői és áldozatai is,
akikről Margreet, a tragikus gyerekszületések után is Beer mellett maradt bábaasszony – a tudomány mai álláspontjával megegyezően – azt állítja, hogy mértéktelenül ették a penészes anyarozst, attól kerültek elborult állapotba.
A megszálló spanyolokkal pedig egyre csak a baj van, nem csupán Alba gyűlölt hercegével, hanem például doňa Mariával is, akivel Beer gáláns, ám veszélyes kalandba keveredik, cserében viszont megtanulja, hogy „egy nőnek mit meg kell tennie, hogy biztonságban tudja magát.” És miközben több szempontból is hasonló tudásra tesz szert a rács mögött tartott vadasszony és gyermeke kapcsán, Beer egyre inkább hiányolni kezdi az emberekből az együttérzést, az őszinteséget és az empátiát, nem mellesleg saját hitványságaival is szembesül.
„Olykor a visszanézés sem visz minket előrébb – vallja. – Van, hogy az ember később sem tudja hová tenni az átélteket, mert továbbra sem látja át az események láncolatát. Attól még persze ugyanúgy elhiteti magával, hogy az egyik idézte elő a másikat.” Beernek az életét teljes egészében végigkísérő alapélménye a csalódottság: megállapítja, hogy az őt az amszterdami fogadójában felkereső, még Antwerpenből ismert embereket és a közös múltjukat szemlélve „végignézhettem, amint elvetik a megosztottság magját, s most leteszik elém a keserű gyümölcsöt, amelyet termett.” Jeroen Oryslaegers emlékezetes regénye nem csupán egy történelmi kort tár részletgazdag hitelességgel elénk, hanem arra is könyörtelenül rávilágít, hogy bizonyos emberi dolgok és gyarlóságok a jelek szerint örökkévalók.
