Az előző délutánon teltházas tömeg kísérte figyelemmel a vele való pódiumbeszélgetéseket a Margó Fesztiválon és a Francia Intézetben egyaránt, másnap pedig az interjúkért egymás kezébe adtuk a kilincset. Nem véletlenül. Ez a 32 éves fiatalember kapta meg tavaly a prózaíróknak osztott legrangosabb francia irodalmi díjnak számító Goncourt-díjat, mégpedig egy nem mindennapi regényért, amely nemrégiben magyarul is megjelent a Park Kiadó gondozásában.
Az emberek legtitkosabb emlékezete című könyv cselekménye több szálon fut, számos emlékezetes figurával, többféle beszédmódban: hagyományos, egyes szám első és harmadik személyű elbeszélőmódot épp úgy találunk benne, mint naplórészleteket, leveleket vagy éppenséggel fiktív riportokat. A történet a titokzatos T. C. Elimane köré épül, akinek 1938-ban kiadott, Az embertelenség labirintusa című könyve egy napjainkban élő fiatal szenegáli író, Diégane Latyr Faye kezébe kerül, aki aztán nyomozni kezd a plágiummal megvádolt szerző és annak egykor hatalmas sikert aratott, később azonban visszavont és mostanára lényegében fellelhetetlenné vált, legendás könyve után.
Közben visszakanyarodunk a múltba, a regény figuráin keresztül átélünk két világháborút, mítoszokkal és újabb szereplőkkel találkozunk, Franciaországból elindulva pedig az időben visszalépve eljutunk Fekete-Afrikába is. Az időnkét krimibe illő szálakkal és mágikus-realista elemekkel, valamint erőteljes életfilozófiával gazdagított regény egyik fő üzenete pedig az, hogy az irodalom nem csupán szórakozás, hanem annál sokkal több.
Mohamed Mbougar Sarrnak ez a negyedik regénye, amely ugyanakkor Diégane szemüvegén keresztül időnként erőteljes kifakadásokkal illeti az irodalom működési struktúráit is. Találkozásunkkor elsőként azt kérdeztem tehát a szerzőtől, hogy Az emberek legtitkosabb emlékezete egyfajta protestregényként is értelmezhető-e az irodalom áruba bocsájtása ellen. Amire ő így válaszolt:
– Arra igyekeztem ebben a regényben fölhívni a figyelmet, hogy az irodalmat mind íróként, mind olvasóként vegyük komolyan, mivel igenis megpróbálhatjuk elkerülni azt, hogy az irodalmat egyfajta termékként kezeljük. Mélyet és többet kell várnunk az irodalomtól, nem csupán egy jó sztorit, vagy mondjuk azt, hogy néhány órára kizökkentsen bennünket a mindennapjainkból.
A könyv egyik fontos üzenete tehát az, hogy az irodalom nem pusztán szórakozás. Na de a mai zajos világunkban, ebben a felgyorsult életben mennyire vagyunk képesek meghallani a könyvek és az írók szavait?
– Mindig lesznek olvasók – válaszolta a felvetésre Mohamed Mbougar Sarr –, mint ahogy könyvek is lesznek, noha természetesen egy napon mindnyájan eltűnünk majd a könyvekkel együtt. Ugyanakkor manapság az irodalom az egyik lehetséges útja a túlélésnek és az életben maradásnak. Nem ugyanaz a hatása és a szerepe, mint mondjuk a filmeknek és a tévésorozatoknak. Például a fiatalokat is meg lehet nyerni a nyilvános felolvasások és találkozók által, el lehet nekik magyarázni, hogy az irodalom miről szól. Az irodalom az emberi lét legmélyebb élményeiből táplálkozva mond el történeteket. Csupa olyan dolgot, amelyet csak az írással lehet kifejezni, illetve annak az időnek a során lehet átélni, amelyet irodalommal töltünk.
Beszélgetésünknek ezen a pontján közbevetettem, hogy több helyről lehet hallani, hogy manapság bizonyos tekintetben a tévésorozatok töltik be a regény funkcióját, amire M. M. Sarr gyorsan és határozottan rávágta, hogy ezzel ő egyáltalán nem ért egyet.
– Az az idő, amit sorozatok nézésével töltünk, nem egyenértékű azzal, mint amit a könyvek olvasásával eltölthetünk. Egy regény nem csupán egy forgatókönyv, vagy egy jó sztori, a megfelelő pontokon elhelyezett csavarokkal és cliffhangerekkel. Az irodalomban például fontos szerepe van a nyelvnek is, amely egy, a filmekhez képest egészen másfajta élményt tesz hozzá bizonyos emberi helyzetek ábrázolásához. Természetesen mindezzel nem kritizálni akarom a tévésorozatokat, elvégre magam is nézek ilyesmiket. De tudom, hogy ez nem ugyanaz a dolog, mint amikor olvasok.
Megjegyeztem erre, hogy miközben egyre többet lehet hallani az olvasás visszaszorulásáról, az érem másik oldala, hogy meglepően sokan írnak. Tele van például az internet blogokkal, de egyébként is, az írásnak rangja van, szerzőnek és írónak lenni manapság is komoly presztízst jelent. Vajon mi lehet ennek a látszólagos ellentmondásnak az oka?
– Nem írhatsz, ha előtte nem olvastál – hívta föl a figyelmet M. M. Sarr. – Mint ahogyan abban is biztos vagyok, hogy az íráshoz nem lehet minden tekintetben leckéket venni. Persze, technikai jellegű tanácsokat tudsz adni egy másik írónak, azt viszont senki nem tudja megtanítani, hogyan kell bizonyos történéseket és azok emberi aspektusait megfigyelni és ábrázolni. Viszont mindezeket elsajátíthatod az olvasás segítségével, illetve a saját élményeidet is párhuzamba állíthatod a könyvekben olvasottakkal. Tisztában vagyok vele, hogy ez egyfajta konzervatív álláspont, de attól, hogy írsz, vagy esetleg úgy érzed, hogy neked írnod kell, még nem vagy író. Ez ugyanis nagy időt, sok-sok olvasással eltöltött évet jelent. Az írás iskolája az olvasás. Az írás tehát nem egyszerű dolog. Nem arról van szó, hogy ülsz, fogod a ceruzát és elkezded leírni, amire gondolsz, vagy ami a szívedben van. Ez annál sokkal összetettebb. Idővel és kétségekkel jár. Évek telnek el azzal, hogy nem vagyunk biztosak abban, hogy jó-e, amit csinálunk, vagy egyáltalán érdekes lehet-e az mások számára.
Na de, mi kell egy regényhez, hogy ne csupán a szórakoztatás egyik eszköze legyen? Például Az emberek legtitkosabb emlékezete központi motívumának, Elimane nagy port kavart művének mi lehet a titka? Ezt is megkérdeztem a Goncourt-díjas regény alkotójától, aki szerint nem lehet egyetlen, valamiféle abszolút vagy objektív titkot megnevezni, mivel ugyanannak a műnek az elolvasásakor is mást és mást élhetnek át vagy érezhetnek az egyes olvasók.
– A legnagyobb regényeknek sem egyetlen titkuk van, hanem rengeteg – vélte szerző – És ezek pont ezért nagyszerű könyvek, az emberi kultúra mérföldkövei. A titok mégse az adott műben, hanem annak olvasójában leledzik. Mindaz, ami a nagy regények titkát megjeleníti, kívülről, a befogadó irányából érkezik. Ezért van az, hogy a legnagyobbként számontartott könyvek olvasói között is vannak olyanok, akiknek adott esetben nem tetszik az a mű.
T. C. Elimane és könyvének regénybeli történetével kapcsolatban Yambo Ouologuem esetét is szokás emlegetni. A Maliban született író 1968-ban az első regényéért megkapta az ugyancsak rangos Renaudot-díjat. Később azonban azzal vádolták, hogy a díjnyertes könyvében plagizált részek is előfordulnak.
– Elimane nem afféle klón – hívta föl a figyelmet M. M. Sarr. – A valóság csupán inspiráció, nem ugyanarról a karakterről van szó. Már csak azért sem, mert például a regénybeli Elimane-nal ellentétben Ouologuem nem tűnt el, hanem kivonult az irodalmi életből. Szóval a sztori hasonlóképpen kezdődik, ám egészen máshogy folytatódik az én könyvemben. Sok ember számára ugyanakkor egy mű mondandóját erősíti, ha a története konkrét dolgokhoz kapcsolható. Persze bizonyos esetekben nem szükséges a fikciót valósághoz kötni, mindazonáltal ez egyfajta lehetőséget is jelent az olvasó számára a történelem tanulmányozásához.
A regényben sok erős állítás olvasható az irodalom világáról. Viszont azzal, hogy M. M. Sarr megkapta a Goncourt-díjat, mostantól mások pont az általa megbírált irodalmi miliő részeként tekinthetnek rá.
– De hát én már ezelőtt is a része voltam – mondta erre Sarr. – Talán kicsit periferikusabban, azonban korábban is benne voltam az irodalmi világban. Jó, hát most meg egyenesen a szívében vagyok. Ami ilyen olvasatban tényleg kicsit ironikus, mondhatni, komédiába illő. Lehet, hogy például a regényem főhőse, Diégane utálna engem ezért. Ugyanakkor, bevallom, bizonyos értelemben szórakoztat is, hogy a saját könyvem áldozata vagyok. Ettől még nem változott meg a véleményem az irodalom világáról, ami időnként komédia, időnként show, néha unalmas, néha érdekes, tele van rivalizálással, de hát ennek én is ugyanúgy a részese vagyok.
Beszélgetésünk vége felé Mohamed Mbougar Sarr azt is elmesélte, hogy Franciaországban él, ám évente kétszer igyekszik pár hetet a szülőhazájában, Szenegálban tölteni, hiszen rokonai és barátai vannak ott. Szenegálban egyébként szintén örültek a Goncourt-díjnak, noha voltak kritikusabb hangok is, de személyesen inkább a gratuláció volt a jellemző. Meglehet, ez az elismerés újabb inspirációt adhat ott másoknak is az írásra, ugyanakkor – hangsúlyozta M. M. Sarr – egy író ne a díjakért írjon.
Végezetül a regénynek azt a kitételét idéztem, amelyet egy idősebb kolléga mond Diéganénak, miszerint nem lehet egyszerre írni és élni. Megkérdeztem Mohamed Mbougar Sarr-t, hogy ezzel egyetért-e, és ha igen, ő melyiket választaná. Amire visszakérdezett, hogy én melyiket választanám. Azt feleltem, hogy magam se tudom, ezért kérdezem őt.
– Szerintem az életet kell választani – mondta némi közös nevetést követően M. M. Sarr. – Ugyanakkor számunkra, írók számára maga az élet az írás. A mi életünknek ez a célja. Ettől még persze az életet kell választanunk. De ez egyáltalán nem könnyű. Néha hol ebből, hol abból veszítünk el dolgokat.
Búcsúzóul az afölötti reményünket fejeztük ki, hogy efféle válaszutak elé csak a regényekben állítanak bennünket.
A beszélgetés létrejöttéért köszönet a Park Kiadónak és Benedek Anna Flórának.
Kiemelt kép forrása: New York Times, Andrea Mantovani