Peter Schmalz Vérrel szemben című regénye bő fél évszázadot átölelő, kontinenseken átívelő nagyszabású kémtörténet, amelyben a hidegháborús éra számos meghatározó konfliktusa és alakja elevenedik meg a közel-keleti harcoktól a csecsen háborút kísérő terrorcselekményekig, illetve Hitler kedvenc kommandósától, Otto Skorzenytől a Carlos, a Sakál néven elhíresült szélsőbaloldali merénylőig. A Vérrel szemben egy testvérpár kalandos sorsán keresztül láttatja a 20. század szélsőséges ideológiai és véres katonai megosztottságát, illetve azokat a ma már csak fájdalmas nosztalgiával felidézhető éveket is, amikor úgy tűnt, a tegnap halálos ellenségei szövetségesekké válhatnak a terrorizmus elleni küzdelemben. A szerzővel Benedek Szabolcs beszélgetett.
Egyidőben különösen népszerű volt, de mostanság is bele lehet futni abba a konteóba, miszerint soha nem járt ember a Holdon, az amerikaiak kellékekkel rendezték meg az egészet, illetve ennek a látszatát keltették. Azt viszont mennyiben tekinthetjük merész kijelentésnek, hogy az amerikaiak a náci, avagy kollaboráns szakemberek nélkül nem tudták volna visszaelőzni az űrversenyben a szovjeteket, és nem bírtak volna embereket juttatni a Holdra?
Az amerikai holdraszállás, a Kennedy elnök által életre hívott Apollo-program irányítója az a Wernher von Braun volt, aki SS sturmbannführeri rendfokozatban a németországi peenemündei bázison részt vett a V-2 rakéta kifejlesztésében. Ehhez koncentrációs táborban sínylődő rabok rabszolgamunkáját is igénybe vette, bár utóbbit – mint a nácik rendszerint – tagadta, illetőleg azt állította, nem tudta, kik végezték a nehéz fizikai munkát a bázison. Annak fejében, hogy nem vizsgálták a náci múltját, az amerikaiak von Braun közreműködését kérték az USA rakétaprogramjában. Mivel a háború után hatalmas mennyiségű műszaki feljegyzés, tervrajz és német rakétaalkatrész került hadizsákmányként a győztesekhez, szükség volt olyan tudósokra, akik mindezeket értik. Von Braun személye és az eredmény, azaz az általa felügyelt holdraszállás egyértelműen azt jelenti, hogy a felvetés nem merész: az egykori nácik vagy kollaboránsaik segítségével tudták az űrversenyt az amerikaiak megnyerni.
Nyilván nélkülük is elérték volna a céljukat, de így gyorsabban haladtak. Von Braun egyébként hangsúlyosan szerepel a könyvben. Személye egyik kirívó példája annak, hogy az egykori nácik – amennyiben tudásuk vagy képességeik a győzteseket szolgálhatta – milyen könnyedén beilleszkedtek az új világrendbe. Von Braunról létezik olyan fénykép, amikor még Peenemündében náci tisztek gyűrűjében pózol, de olyan is, amikor az amerikai televízióban magyarázza a rakéták működését, akár személyesen Kennedynek, vagy éppen az elnök társaságában kocsikázik. Egyébként valamennyi győztes hatalom felhasznált, alkalmazott vagy éppen alakított ki gazdasági együttműködést egykori náci szakemberekkel. A Szovjetunió esetében ezt inkább a kényszer szülte, Nagy-Britannia vagy Franciaország esetében – utóbbinál az USA-hoz hasonlóan éppen a rakétagyártás témájában – az anyagiak írták felül a náci bűnöket. A francia vonatkozásra a könyvben is tettem utalást.
A Vérrel szemben részben kémregény, részben politikai thriller. Alapos kutatómunka és nagy ismeretanyag áll mögötte. Honnét jött az érdeklődés, és mi inspirálta arra, hogy mindezt regény formájában, ne pedig mondjuk ismeretterjesztő műként írja meg?
Egyik végzettségemet az ELTÉ-n, történelemszakon szereztem, majd több mint egy évtizedig a titkosszolgálatnál dolgoztam, ahonnan főtisztként szereltem le. Ezenkívül gyerekkorom óta érdekel a II. világháború és annak utóhatásai. Rengeteget olvastam a korról, a műfaj teljesen mindegy volt: regényeket – ezeknél elsődleges feltételem volt, hogy valós háttérre, megtörtént eseményekre épüljenek – és eredeti forrásokat, elemzéseket egyaránt. Az irodalmi művek segítettek elképzelni az adott eseményt, helyszínt, a szakirodalom pedig azon túl, hogy közvetlen információkkal szolgált, kiindulópont volt ahhoz, hogy beleéljem magam az egyének szintjén az eseményekbe. Mindig magam előtt láttam egy család, egy kisgyerek vagy akár egy kétkezi munkás történetét, azt, hogyan láthatta vagy élhette át a ma már messzinek tűnő, megfakult fekete-fehér fényképeken, filmkockákon megörökített, megsárgult papírokon olvasható történéseket.
Ez a látásmód segített a könyv írásakor is, szinte a szemem előtt peregtek az események, csak le kellett írni, amit „láttam”. A regényemben valós és közismert, illetve talán kevéssé köztudott tények, események láncolata adja a történet hátterét. Ismeretterjesztő művekben már bizonyosan kielemezték, közreadták mindet. Arra gondoltam, hogy az egyes események fiktív történet háttereként felfűzve színesen tudják bemutatni az adott korszakot. Mivel magam is szeretek hasonló könyveket olvasni, úgy voltam vele, hátha másnak is bejön az ilyen fajta mesélés.
A fülszövegben olvasható, hogy több mint egy évtizeden keresztül dolgozott a titkosszolgálat kötelékében, ahonnét főtisztként szerelt le. Ez egyúttal jelenti esetleg azt is, hogy fölmerült a regény írásakor olyan információ, amelyhez nem titkosszolgálati főtisztként nem jutott volna hozzá?
Több olyan mozzanata is van a könyvnek, amely valóságos eseteket dolgoz fel. Természetesen nem akkor, nem ott és nem azokkal történt meg, mint ahogy az a regényben szerepel, de az adott történetek valósak. Sokszor szoktak élcelődni azzal, hogy a titkosszolgálati munka a két ősi szakma egyike. Ez valóban így van. A titkosszolgálati folyamatok, célok és sokszor az eredmény is régóta azonosak. Csupán az eszközök és a kivitelezés lesznek egyre kifinomultabbak, bonyolultabbak, nehezebben felfedhetőek. Ezen gondolat mentén jutott eszembe, hogy ha a körülményeket megváltoztatom, akár 50–60 évvel korábbra is helyezhetek konkrétan velem megtörtént eseteket.
A regény két valós figurája, Otto Skorzeny és Carlos, a Sakál jártak Magyarországon, előbbi részt vett ifj. Horthy Miklós elrablásában, utóbbi az államszocialista vezetés vendégszeretetét élvezhette két éven át egy rózsadombi villában. Ennek ellenére a könyvben nem igazán hangsúlyos úgymond a „magyar szál”. Magyarország mennyire tudott kimaradni, avagy volt a terepe a hidegháború kémjátszmáinak?
Fontos terepe volt a hidegháborúnak Magyarország is, a könyvemben viszont csak a hazánkon kívüli világot jelenítettem meg, nem szerettem volna keverni a két helyszínt. Annál is inkább, mert a későbbiekre vonatkozóan terveim vannak a korszak magyarországi történetével. Olyannyira helyszíne volt az ország a korabeli küzdelmeknek, hogy halálesetek is történtek a belügyi állományban ezzel összefüggésben, ezeket is szeretném később feldolgozni. Nagy szerencsémre rengeteg, első kézből származó információval rendelkezem ebből a korszakból.
A könyvben is felbukkanó valós mellékszereplők közül Skorzenynek és Carlosnak nem csekély szerepük volt a korszak magyar politikájának alakításában. Van olyan ismerősöm például, aki közvetlen kapcsolatban állt Carlosszal, amikor ő az említett rózsadombi villában lakott. A tőle származó ismereteimmel is – ahogy az imént említettem – szándékaim vannak a jövőben. Carlos budapesti tartózkodása kapcsán nem arra kell gondolni, hogy az akkori berendezkedés támogatta volna az egyértelműen elítélendő akcióit. Inkább arról, hogy a korabeli politikai vezetés meg akarta óvni attól az országot, hogy nálunk nyugat-európai érdekeltségek ellen terrorcselekményeket kövessenek el.
A második világháború után szanaszét menekült, majd egymással kapcsolatot tartó alacsonyabb-magasabb rangú NSDAP- és SS-tagokról régóta van tudomásunk, föltűntek már például az 1969-es magyar akció-vígjátékban (és James Bond-paródiában), Az oroszlán ugrani készül-ben is, az ODESSA-művelet is megjelent a populáris kultúrában, de pl. a regényben ugyancsak fölbukkanó Alois Brunner, „az utolsó náci” neve is sokat szerepelt a hírekben halálának feltételezett időpontja körül. A Spanyolországban szerveződő negyedik birodalomról azonban, bevallom, eddig nem volt tudomásom. Erről mit lehet tudni?
A nácikkal összefüggésben is születtek olyan legendák, amelyekről nem tudni, hogy csak kitalációk vagy megtörtént eseményen alapszanak. Ebbe a kategóriába sorolom a Spanyolországban náci funkcionáriusok által megalapítani kívánt negyedik birodalom hipotézisét. Rengeteg forrás foglalkozik ezzel, de az egész valahogy a semmibe vész, kibogozhatatlan. A meseszerűséget erősíti az a felvetés, miszerint éppen Hitler születésnapján, 1945. április 20-án zuhant le egy repülőgép valahol Európában, és a legenda szerint a roncsok között talált aktatáskában lévő iratok húsz magas rangú náci tisztviselő nevét tartalmazták: azokét, akiknek egy új vezérkar tisztviselőiként Madridban kellett volna lefektetniük az új, negyedik birodalom alapjait, hogy a hamvába holt harmadik birodalmat kvázi feltámasszák. Ezek a papírok állítólag a CIA elődje, az OSS birtokába jutottak. A létük kérdéses, viszont az említett húsz személy között ott volt a keleten háborús bűncselekményeket elkövető Einsatzgruppe több egységét is vezető parancsnokának, egy ezredesnek a neve. Az ő alakját is belevettem a könyvbe, a negyedik birodalommal együtt.
A könyv sztorija bő fél évszázadot ölel fel, a második világháborútól kezdve a hidegháborún, majd a keleti tömb összeomlásán át a csecsen háborúkig, illetve a legvégén napjaink háborúval terhes viszonyai is felsejlenek. Közben azonban mintegy lineáris vonalként szinte minden lépés levezethető egy-egy előzőből, beleértve a politikai változásokat, a titkosszolgálati játszmákat és a magánéleti viszonyokat egyaránt. Vajon mikor tudhatjuk végleg magunk mögött a véres és gyilkos eszmékkel terhelt 20. századot?
A Föld jelenlegi lakóinak életében bizonyosan nem. A világban jelenleg zajló folyamatok szinte kivétel nélkül a II. világháború, illetve a lezárása pillanatában létrejött status quo következményei. Egyszerűen nem lehet olyan jelentős eseményt vagy jelenséget megnevezni, amellyel ne ez lenne a helyzet. A Szovjetunió három évtizede megszűnt, kísértete mégis itt van mindennapjainkban. A II. világháború következtében az egykori nagy gyarmattartó országok súlya csökkent, a függetlenné váló és számtalan esetben polgárháborúba zuhanó harmadik világbeli országok polgárai özönlenek Európába, a legnagyobb kihívás elé állítva ezzel a kontinenst 1945 óta. De az elmúlt század öröksége az is, hogy Oroszország és Japán még nem kötött békét a II. világháború óta. A 20. század nagyon is itt él velünk, a 21. század első negyedének végén is. A regény 1941-ben kezdődik, de a háború befejeztével is haladnak tovább az események ugyanazokkal a szereplőkkel, hasonlóan a múlt századhoz való viszonyunkkal is.
A Vérrel szemben történetét valószínűleg nem lenne egyszerű folytatni, de ha a kiadó felteszi a kérdést Peter Schmalznak, hogy mi van még a tarsolyában, mi lenne a válasza? Egy másik kémregény, politikai thriller? Vagy más?
Előkészületben van egy másik könyv, ugyanabban a korszakban játszódik, mint a Vérrel szemben, de most a közel-keleti és közép-keleti térséget veszem a fókuszba. A Vérrel szemben és az említett új regény pedig a terveim szerint összekapcsolódik majd egy harmadik kötetben, amely a 2000 utáni világot meséli el.
Kiemelt kép: Nádas Péter: A New York Kávéházban, 1962. 23.5 x 18 cm
