Közhelyszámba megy egy cikket azzal kezdeni, hogy „manapság már nehéz elképzelni”, vagy „a mai fiatalok már nem is tudják, milyen”, mégse tudom nem kihagyni a frázist, miszerint tényleg alig hihető, hogy volt idő, amikor a tévéadásokat hosszú szünetek szakították meg, nem csupán éjszakára, esetleg a délelőtt és a délután közötti időre, hanem akár teljes napra is. Utóbbi esetében konkrétan a hétfőre gondolok, amely adásszüneti „fekete napként” vésődött teljes generációk emlékezetébe.
A Magyar Televízió egészen 1989 elejéig hétfőnként nem sugárzott műsorokat, aminek egyrészt a pénztelenség volt az oka, másrészt az, hogy a rendelkezésre álló korabeli műszaki berendezések nem tették lehetővé a folyamatos működést. Nálunk például, az Alföld közepén hétfő esti tévézéshez vagy az újvidéki televízió magyar adása maradt, vagy a Pozsonyból sugárzott csehszlovák kettes csatorna, amelynek meseszignálja úgyszintén nemzedéki élmény. Ám ezek inkább ideiglenes és kényszerű pótlékok lehettek, a hétfő este elsősorban a diafilmeké volt. Ami persze korántsem jelentette azt, hogy máskor nem lehetett rá alkalmat találni, ellenben a hétkezdés nyűgjeit kétségkívül feledtették a színes képkockák. Vagy a falra, vagy az arra átmenetileg feltűzött lepedőre vetítettünk, de a lakótelepi panellakás tükörsima, házgyári hófehér egyenajtaja is sokszor kapóra jött.
A készülékekre is emlékszem: előbb egy robosztus, gyorsan melegedő, valamelyik külföldi (természetesen KGST-) országból származó szerkezetre, amelyet aztán a nyolcvanas évek derekán hazai gyártmányú, könnyű és könnyen kezelhető, műanyagból készített vetítő váltott fel.
Alkalmanként hosszúságtól függően 6-8 filmet néztünk meg, az öcsém és én is ugyanannyi darabot választhattunk a kör alakú műanyag dobozkák közül. Ma is a fülemben van a tekerőgomb nyikorgása, az, ahogy próbáljuk pont a kivágásnak megfelelően megállítani a képet, és ahogy anyám vagy apám időnként rám szól, hogy ne ennyire hadarva olvassak, mert az öcsém túl kicsi ahhoz, hogy ilyen sietve megértse a történetet. Később egyébként fontos állomás volt az ő, illetve számos kisgyerek fejlődésében, hogy saját maguk igyekeztek kiböngészni és (f)elolvasni a falra vetített színes képek alatti hosszabb-rövidebb szövegeket.
A filmek hosszúságát tekintve sajátos esetet jelentett az, amikor már mindketten nagyobbacskák voltunk, és mondjuk valamelyik indiánregény, például a Bőrharisnya vagy a Nyomkereső, avagy esetleg a János vitéz diafilmre adaptált változatát néztük meg. Ugyanis nem csupán rövid, pár perc alatt letekerhető mesék jelentek meg cellulózszalagokon, hanem a fentieken túl felnőtteknek szóló anyagok is. A diafilmeket tároló jókora kartondobozunkban apám jóvoltából például ott volt a Hajrá, Honvéd! című tekercs, amely a hatvanas évek végén készült, és a kispesti futballklub történetét és eredményeit hivatott bemutatni. De diafilm született például az Aranycsapat 6:3-as londoni diadaláról is, mi több, az államszocialista korszak állami propagandája is fölfedezte magának a műfajt, és annak népszerűségét meglovagolva diafilmet adtak ki Sztálin és Rákosi életéről, vagy éppen a selyemgubó-termesztésről, később pedig a fém- és papírgyűjtés fontosságáról, illetve a takarékoskodás és a kerékpározás fontosságáról.
Nemcsak a diafilm volt népszerű, hanem a diaképek is, szakszerűbb néven diapozitívok. Utóbbi egyenes ági leszármazottja volt a késő reneszánszból, valamint a korai újkorból fennmaradt, és a vásárokban vagy a főúri összejövetelek során nagy népszerűségnek örvendő, külön erre felállított sátrakban mutogatott laterna magicának,
amely viszont részben a Leonardo da Vincihez kapcsolódó képvetítési eljáráshoz, a camera obscurához köthető. A módszer lényege az volt, hogy egy lencse segítségével üveglapra festett színes képeket tudtak kivetíteni a falra vagy a kifeszített vászonra. (Arra is rájöttek, hogy bizonyos képek gyors váltogatásával mozgóképeket tudnak előidézni. Ezzel indult a mozi története, de ez egy másik szál a sztoriban.) A kézi fényképezőgép feltalálását követően, a 20. század derekán, második felében a diapozitívok elsősorban szemléltetésre, előadások, prezentációk inaktívvá tételére szolgáltak, amolyan „korabeli PPT-k” formájában.
A diapozitívok speciális fotófilmre készültek, az előhívott pozitív képeket műanyag rámákba helyezték, és diavetítővel ki tudták őket vetíteni. Utóbbinak egyfajta kézi leágazása is létezett, amelyet az ablak vagy valamilyen fényforrás felé tartva lehetett a beleillesztett diákat nézegetni. Ennek a dianézegetőnek az előnye az volt, hogy a diapozitívokhoz nem kellett előszedni a vetítőt, hátránya, hogy míg utóbbiban kattintgatással lehetett váltogatni a képeket, addig a kézi kistesónál némi macerával járt a ki-be helyezés. Jut eszembe: az említett robosztus vetítőnk eredetileg hibrid volt, azaz a diafilmek mellett diapozitívokat is lehetett vele vetíteni. Korjellemző tünet, hogy a szüleimnek a Szovjetunióban tett társasutazása diapozitívok formájában maradt fenn, ahogy a zánkai úttörővárosban készített képeim is.
Persze a diafilm korántsem kizárólag az államszocializmus időszakához kötődik. Már a két világháború között, sőt kicsivel előbb is készültek diafilmek, természetesen nem csupán nálunk, hanem más államokban is.
Magyarországon például az 1920-as, 1930-as években rendszeresen tartottak nyilvános diafilm-vetítéseket, és hogy a műfajnak az állami propagandához való felhasználása nem csupán bolsevista trükk, azt bizonyítja, hogy ezeken az alkalmakon gyakran bemutattak irredenta tartalmú diafilmet is. Később a sorozatgyártás beindulásához az is kellett, hogy mint sok minden más, 1948-ban a diakópiák elkészítése is hazánkban állami kézbe került. Sokat lendített a technológiai fejlődés is: 1953-ban a gyúlékony cellulóz-nitrátot lecserélték, onnantól fogva cellulóz-acetátra készültek a diafilmek. Nagyjából ezzel egyidőben megjelent a Lemezárugyár diavetítője. A készülék olyannyira ismert és kedvelt volt, hogy alakját a nyolcvanas évek elején becsempészték a Csillagok háborúja magyar kiadású képregényváltozatába, ahol a „kis púpos” robotként bukkan fel, R2D2, Tripió és a többiek társaságában.
1954-ben létrejött a Magyar Diafilmgyártó Vállalat, elsősorban azzal a céllal, hogy a tudományos ismeretterjesztés, illetve a korabeli propaganda szolgálatában adjanak ki diafilmeket. A műfaj azonban mégis inkább a mesefilmek révén lett igazán elterjedt és népszerű. Már 1955-ben elkészültek az első mesék, amelyeket számtalan követett, olyan is, amely nem feldolgozás, hanem eredetileg is diafilmre írott volt. Ezek mellett ifjúsági regények, de felnőttek szóló irodalmi művek adaptációi is megjelentek. A rendszerváltást követően, 1994-ben a vállalatot privatizálták, megalakult a jogutód Diafilmgyártó Kft., majd az átmeneti megtorpanást követően 2003-ban ismét elkezdődött a hazai diafilmgyártás, mégpedig nem csupán a régi, legendás mesék újra kiadásával, hanem új adaptációkkal és szerzői diafilmekkel is.
A Diafilmgyártó 70. évfordulóját egyébként az ünnepi alkalomhoz kötődve számos esemény, illetve megjelenés kíséri.
A Diafilmgyártó honlapját böngészve az látszik, hogy manapság elsősorban mesék jelennek meg diafilmként. Talán nincs messze már az az idő, amikor ismét sor kerülhet más irodalmi alkotásokra, szerintem például sok író örülne, de az olvasók is jó szívvel vennék, ha mondjuk egy-egy kortárs novella vagy akár vers is diafilmre kerülne. Én nagyon menő dolognak tartanám.
Kiemelt kép: Részlet egy diafilmvetítőt bemutató hirdetésből / Forrás: Diafilmgyártó
