Eötvös Károly szerint a Balaton ábránd és költészet, míg Jókai úgy vélte, hogy a tónál a magasabb szellemek dalolni tanítják a költőt. A táj kitörölhetetlen nyomot hagyott a magyar irodalomban, híres szerzők pihentek, gyógyultak és alkottak a Balatonnál. Nagy szerelmek szövődtek, drámák bontakoztak ki, és legendás művek őrzik a mai napig a part különleges hangulatát. | ELSŐ RÉSZ
„Mikor a beállott Balaton jegére legelőször rásüt a nap, először valami csodálatos zengés támad a jégben: mintha ezer meg ezernyi érchúrok pattognának le egy tündéri hárfáról; emlékeztet az a Memnon-szobrok zengő sziklájára, csakhogy ez nem hagyja abba. A titkos zing-zöngés egyre hangosabb lesz, a tündérek ott a víz alatt már tele marokkal ragadnak hárfáik húrjaiba, éles pattanások kezdenek hangzani, mik folyvást emelkedő erővel a lövések hangjáig fokozódnak; és minden pattanásnál, minden durranásnál egy-egy csillámló repedés támad az eddig üveg módra átlátszó jég tömegében; minden irányban összevissza pattog az egész óriási jégtábla, míg utóbb olyanná válik, mintha apró kockák, ötszegek s minden alakú prizmák milliárdjaiból volna egy óriási mozaikká összetömörítve, melynek felszíne tükör” – írta Jókai Mór Az aranyemberben, szokatlan látványt tárva mindenkori olvasója elé.
Ha a Balatonra gondolunk, a ragyogó nyári napok jutnak eszünkbe, fagyra, hóra és rianásra aligha gondolunk. Jókai azonban a tó minden arcát pontosan ismerte, nem csoda: első balatoni látogatásakor annyira lenyűgözte a táj, hogy egész életében a magyar tenger rabja maradt.
1857-ben utazott először Balatonfüredre, feleségével, Laborfalvi Rózával. Mindkettejükre akkora hatást gyakorolt a parti település, hogy attól kezdve rendszeresen visszajártak. – Sok szép tájékát bejártam hazámnak; voltam az alföld végtelen rónáin, álltam a székely havasok csucsain; de mindeniknél jobban megragadott a Balaton-vidék – írta Jókai A magyar Tempevölgy című cikkében. A címben rejtett tájat rögtön az első mondatban leleplezi: „Mit érthetnék mást e név alatt, mint a Balaton vidékét? Melyik tájrésze hazánknak érdemli meg inkább a Tempevölgy nevét? Ahol a magasabb szellemek dalolni taníták a költőt; a nem költőt pedig érezni azt amit a költő énekelt.”
Az esztétikumon túl gyakorlati haszna is volt a füredi látogatásoknak: az író a hörghurutját gyógyíttatta a Balatonnál. Tíz évvel első látogatásuk után a házaspár elhatározta, hogy telket vásárol, és házat épít a településen. A János-dombon, a Kerek-templom mögött találták meg a megfelelő területet, az eklektikus stílusban épült Jókai-villa 1870 táján készült el.
Azt követően az író és családja – valamint a teljes személyzet – Füreden töltötte a nyarat, csak ősszel tértek vissza Pestre (de a művek tanúsága szerint a szerző a tó három másik évszakát is megtapasztalta). Jókai kigyógyult a betegségéből, az idilli nyaralásoknak azonban 1886-ban, Laborfalvi Róza halálával vége szakadt, a magányos író eladta a villát.
Kapcsolata a Balatonnal mégis megmaradt, több alkalommal is visszatért a tóhoz, Füreden és Siófokon is pihent, és a legenda szerint második feleségével, Nagy Bellával is tettek romantikus sétákat a parton. 1899-ben kötött házassága országos botrányt okozott. Jókai akkor 72 éves volt, az ifjú ara alig múlt húsz. Az író családja minden elkövetett, hogy megakadályozza a frigyet, még az idős vőlegény elmeállapotát is megkérdőjelezték, sikertelenül, a nagy korkülönbség ellenére a szerelmesek együtt maradtak Jókai 1904. május 5-én bekövetkezett haláláig.
A balatonfüredi villát a család 1908-ban vásárolta vissza, az épületben 1954-ben, az író halálának 50. évfordulójára megnyitották az ország egyetlen Jókai Emlékmúzeumát.
A 2010-ben felújított villában megtalálható Jókai íróasztala, nevezetes távcsöve, botgyűjteményének, valamint híres ásvány- és csigagyűjteményének jeles darabjai ugyanúgy, mint felesége színpadi kellékei és egyéb relikviái.
Mindezek után nem meglepő, hogy kevés magyar alkotó szentelt akkora figyelmet a Balatonnak, mint Jókai, aki a már idézett Az aranyemberben emelte irodalmi rangra a tájat: „A Balaton veszprém-zalai partja valóságos Tempe vidéke, egy tizennégy mértföldnyi szakadatlan kertláncolat, egymást érő boldog falvakkal, elszórt úri lakházakkal, a méltóságteljes tó maga egy barátságos tenger, kisszerű zivatarával, de nagyszerű andalgásával; levegője olaszországi, népe szívélyes, forrásai gyógyerejűek; ott legjobb lesz a búskomor szenvedőnek az őszi hónapokat eltölteni. Ilyenkor már nehány köhögős professzoron és gyomorhurutos plébánoson kívül úgy sincs Füreden más vendég, aki a sötétkedélyű ember magányvágyát megháborítsa. Helyettük ott van a dicső természet; a Balaton mellett ősz táján második tavasz van.”
Nem Jókai volt ugyanakkor a Balaton első rajongója a magyar irodalomban.
A Füreden és Szántódon is élt és gazdálkodott Pálóczi Horváth Ádám költő már egy évszázaddal korábban megénekelte a táj szépségét. „Tethis! aki parancsolsz egyik a tengernek, / Akit a balatoni nimfák is ismernek, / Nemes népség könyörög szép istenségednek: / Adj egy kis csendességet magyar tengerednek.” A Balatoni mars című költeményében a ma is gyakran használt elnevezéssel illette a tavat, ám az invenció vélhetően Kazinczy Ferencé, aki Magyar ország geographica, az az Földi állapotjának lerajzolása című 1775-ös művében avatta tengerré a Balatont.
Kisfaludy Sándor élete és művészete sem választható el a Balatontól. A Sümegen született költő fiatalon katonai – és hivatásos szívtiprói – pályára lépett, kicsapongó életmódját egy szerelem hatására hagyta maga mögött. 1794 őszén, szabadsága alatt egy badacsonyi szüreten ismerkedett meg Szegedy Rózával, aki az udvarlást túl hevesnek találva először visszautasította Kisfaludy leánykérését, mire a férfi visszatért a hadsereghez.
Öt és fél évvel az első találkozásuk után, 1800 januárjában – mindkét család ellenkezésétől kísérve – azonban már egybekeltek, és együtt éltek Róza 1832-es haláláig. Kisfaludy a házasság első évében adta ki a Himfy szerelmeit, első kötete azonnal hatalmas sikert aratott, és gyorsan az ország ünnepelt költőjévé tette a szerzőt. És ha már Füred eddig minden esetben előkerült, ezúttal sem maradhat ki:
Kisfaludy hathatós támogatásával – az általa kezdeményezett közadakozásnak köszönhetően – épült meg 1830-ban a Balatonfüredi Színház.
„Célunk nem az volt, hogy voltaképpen fölfedezzük a Balatont. Pedig még ma sincs igazán fölfedezve. Az orvos urak nagy része azt se tudja, az Óvilágban van-e vagy az Újvilágban. Sőt az orvos urak nagy része szentül hiszi, hogy valamely nyugoti országban fekszik, s a földrajzban Ischl, Franzensbad, Gastein, Reichenhall s egyéb efféle név alatt szerepel. Olyan orvos is van, aki azt hiszi, hogy nem is hívja más Balatonnak, csak az ostoba magyar közönség” – írta Eötvös Károly Utazás a Balaton körül című 1900-ban megjelent művében.
Az anekdoták laza füzérérből álló kötet, amely földrajzi, történelmi, kultúrtörténeti és nemzetkarakterológiai kutatás útikönyvbe csomagolva, minden elérhető elbeszélést egybegyűjtött a magyar tengerről, és a tó legendáriumán keresztül az országról és annak lakóiról.
Eötvös Károly politikus, ügyvéd, publicista korának egyik legismertebb alakja volt, neve összefonódott az 1883-as tiszaeszlári perrel, amelyben a vádlottakat képviselte. A társadalmat két részre osztó botrányos ügyben tiszaeszlári zsidókat gyanúsítottak meg egy fiatal lány, Solymosi Eszter rituális meggyilkolásával. A Kúria végül felmentette a vádlottakat, az ítélet azonban nem mérsékelhette az eset miatt felkorbácsolódott antiszemita indulatot, amely hosszú távon kijelölte a szélsőséges politikai erők útját.
Eötvös még kordában tudta tartani az őrületig fajuló félelmet és dühöt, az előbb a Deák-párt, majd a Függetlenségi Párt színeiben politizáló ügyvédet kortársai nem hiába emlegették „a Vajda” néven.
Az Abbázia kávéházban fenntartott törzsasztala a hazai szellemi élet meghatározó helyszíne volt, és írói munkássága is közéleti súlyának megfelelő hatást váltott ki, az Utazás a Balaton körül a kor egyik legsikeresebb kiadványa lett.
S hogy mi is valójában Közép-Európa legnagyobb tava? „A Balaton ábránd és költészet, történelem és hagyomány, édes-bús mesék gyűjteménye, különös magyar emberek ősi fészke, büszkeség a múltból s ragyogó reménység a jövőre. Se mérnök, se tudós, se állatbúvár azt igazán felismerni sohase lesz képes. Utazó kell ahhoz, aki egyúttal költő és történetíró s azonkívül erdélyi ember.”
Kiemelt kép forrása: Fortepan
